Az Első nemzetközi parlagfű-konferencián (2008. szeptember 10-13.), a Magyar Tudományos Akadémián kérdeztük Jacqui A. Shykoffot, az Université de Paris-Sud/CNRS, Orsay kutatóját.

Összegezné az ön által bemutatott kutatás kérdéseit és eredményeit?

Nemzetközi kutatócsoportban dolgoztunk, és a parlagfű populációs genetikáját tanulmányoztuk, vagyis azt, hogy a növény genetikai tulajdonságai megváltoztak-e az invázió során.

Úgy érti, az európai térnyerés során?

Igen. Ehhez tanulmányoztuk az európai populáció genetikai tulajdonságait, és összevetettük az őshonos területekről, azaz Kanadából és Észak-Amerikából származó populáció genetikai tulajdonságaival. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a várakozásokkal ellentétben az európai populáció genetikai változatossága nem mutat csökkenést, ami különös, hiszen az invázió általában csak egy-két fajtájából indul ki. Ezzel szemben Európába valószínűleg a világ számos különböző pontjáról érkezhettek a magvak, ami azt jelenti, hogy az itteni populáció több, különféle területekről származó fajta keveréke. Így a genetikai különbözőség igen nagy. Ez az egyik eredmény. A másik kérdés az ökológiai faktorokra irányult, amelyek a parlagfű Európai sikeréhez hozzájárulhattak. Ezzel kapcsolatban azt találtuk, hogy Európában nagyon kevés fajta rovar pusztítja a parlagfüvet.

Vagyis a parlagfű természetes ellenségeire voltak kíváncsiak.

Igen, a különféle kártevőkre és betegségekre. És úgy találtuk, az európai parlagfűpopuláció sokkal egészségesebb, mint az észak-amerikai, mivel itt sokkal kevesebb kártevő pusztítja a gyomot. Észak-Amerikában létezik olyan rovar, ami külön erre a növényre specializálódott, és a teljes életciklusa a parlagfű körül zajlik. Európában ilyet nem igazán találtunk. Azután egy széleskörű kísérlet keretében Európában és Észak-Amerikában egymás mellett neveltünk európai, illetve észak-amerikai populációs egyedeket. Mindezt azért, hogy lássuk, azok a növények, amelyek vagy 150 éve vannak Európában, vajon elvesztették-e az ellenállóképességüket az észak-amerikai, speciális természetes ellenségekkel szemben. Nos, ezt nem tudjuk kimutatni. Vagyis Európában egyik populációt sem érte több támadás, Észak-Amerikában a rovarok pedig nem tettek különbséget a hazai, illetve az európai növény között. Persze ez több dolgot is jelenthet, például azt, hogy a növény evolúciójára még nem volt elég idő, vagyis a parlagfű még csak rövid ideje van Európában. Az eredmények tehát azt mutatják, hogy az európai parlagfűállomány génkészlete változatos, vagyis több fajta keveréke, a természetes ellenségek azonban még nem fejlődtek ki igazán.

Ez azt jelenti, hogy Európában kedvezőbb a környezet a parlagfű számára, mint Észak-Amerikában?

Kutatásaink szerint a parlagfű itt határozottan jobban el tud terjedni, mivel kevésbé pusztítják a kártevők. Egyébként nagyobbra nem nő, és az amerikai növénnyel egy és ugyanazon környezetben semmi lényeges különbséget nem mutat. Különbségek természetesen azért vannak, például a virágzásban, de ezek nem jelentik azt, hogy az amerikai, illetve az európai populáció külön fajba tartozna.

Miben látja a kutatás gyakorlati hasznát?

Nem hiszem, hogy az eredmények közvetlenül hasznosíthatók a parlagfű elleni küzdelemben. Nagyon jó lett volna, ha arra az eredményre jutunk, hogy az Európában terjedő parlagfű elvesztette az ellenállóképességét egyes, a származási helyén honos kártevőkkel szemben, hiszen ezt a tapasztalatot közvetlenül lehetett volna hasznosítani a biokontroll keretein belül. De a kísérlet során nem találtunk megfelelő természetes ellenséget. Az eredeti terv az volt, hogy valamiféle hasznosítható biokontroll lehetőségre bukkanjunk. Ám, mivel evolúciós változást nem tapasztaltunk, e téren nem jutottunk eredményre. A kutatás során tehát nem sikerült feltalálni a spanyolviaszt.

Mindenesetre a parlagfű kordában tartásának módja igen világos. Rengeteg hosszan tartó, intenzív munkát igényel. A teendő egyszerűen a növény életciklusának megszakítása. Ez kivitelezhető, hiszen ha időben kihúzzák, a parlagfű nem képes magot termelni, és nem marad gyökeres növény sem, amely következő évben kihajthatna. Viszont az érintett területeken, így Magyarországon is létezik egy „magtár” a földben, hiszen a parlagfű magvai évekig életképesek maradnak. Ez azt jelenti, hogy ha megmozgatják a földet, könnyen a felszínre kerülnek a magvak, és a növény újfent kicsírázik. A feladat tehát az, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tartsuk a parlagfüvet, nehogy újabb magvak kerüljenek a talajba, és hogy gyökerestől irtsuk a növényt. És tudatában kell lennünk annak is, hogy ez a munka, és a folyamatos odafigyelés szükségessége 20-30 évig is eltart. Nincs szükség vegyszerekre vagy különleges technikákra, csak kitartó és kemény munkára.